Egy
macska megismerkedett egyszer egy egérrel, s addig-addig mondogatta neki, hogy
így meg úgy szereti, míg az egér rá nem állt, hogy egy házba költöznek, és
közös háztartást vezetnek.
- Hanem télire készletet kell ám gyűjtenünk, különben felkopik az állunk - mondta a
macska. - Neked, egérke, különben is vigyáznod kell, hová dugod az orrodat, még
utóbb beleesel valami csapdába! A jó
tanácsot tett követte, vettek egy bödön zsírt; csak azt nem tudták, hová
dugják. Hosszas töprengés után azt mondta a macska: - Nemtudom, hol lehetne jobb helyen, mint a templomban, onnét ugyan senki el nem
meri lopni; letesszük az oltár alá, addig hozzá sem nyúlunk, míg a szükség rá
nem kényszerít. Biztonságba
helyezték hát a bödönt; de kis idő múlva nagy étvágya támadt a macskának a
zsírra, és így szólt az egérhez: - Hallod-e, egérke, nénémasszony meghívott keresztkomának, gyönyörű cicája
született, szép fehér zsemlefoltos, azt kell keresztvíz alá tartanom. Adj nekemkimenőt mára, viseld gondját egyedül a háznak. - Csak menj isten nevében - felelte az egér -, s ha valami jóteszel, gondolj rám.
Magam is innék egy gyűszűnyi áldomást a keresztelői aszúból! Persze
egy árva szó sem volt igaz az egészből; a macskának nem volt se nénjeasszonya,
se kereszta- pának nem hívták meg. Ment egyenest a templomba, odaosont a
bödönhöz, nyalni kezdte a zsírt, mind lenyalta a fölét. Mikor jóllakott, sétált
egyet a háztetőkön, nézelődött, szemlélődött, aztán leheveredett, elnyúlt a
napon, s nyalta elégedetten a bajuszát, valahányszor eszébe jutott a
zsíros- bödön. Nem is ment haza előbb, csak estefelé.
- No,
megjöttél? - fogadta az egér. - Biztosan jól mulattál. -
Megjárja - felelte a macska. - Hát a
kicsinek mi lett a neve? - tudakolta tovább az egér. -
Lefölét - vetette oda kurtán a macska. - Lefölét?! - kiáltott föl ámulva az egér. - Furcsa név, életemben ilyet nemhallottam még. Vagy a ti családotokban talán szokásos? -
Furcsa, nem furcsa, semmivel sem rosszabb holmi Morzsafalónál, ahogy a te
keresztkölykeidnél járja - vágta el a vitát a macska.
Nem
sokkal ezután megint csiklandozni kezdte a macska ínyét az étvágy. - Igazán
megtehetnéd újra a kedvemért, hogy egyedül viseled gondját a háznak - mondta -,
engem megint keresztkomának hívnak, nem utasíthatom vissza, olyan szép fehér
sáv van a cica nyakán! A
jóságos egérke megint beleegyezett a macska meg elosont a kertek alatt,
belopódzott a templomba, és félig kinyalta a zsírosbödönt. "Hiába,
mindig az esik a legjobban, amit maga eszik az ember" - mondta, és
szerfölött elégedett volt a napi munkájával. Ahogy
hazaért, kérdi az egér:
- Hát
ennek a gyereknek ugyan mi lett a neve? -
Befelét - felelte a macska. - Hogy
mondod? Befelét? Életemben nem hallottam még ezt a nevet; fogadjunk, hogy nincs
is benne a kalendáriumban! Hanem a
macskának csakhamar újra összefutott a nyál a szájában, valahányszor a bödönre
gondolt. - Három
az igazság - mondta az egérnek - megint keresztelőre hívnak, a kicsi fekete,
mint a szurok, csak a mancsa fehér, de azon kívül aztán egy szál nem sok, annyi
fehér szőre sincsen, az ilyesmi nagy ritkaság, minden szent időben egyszer ha
megesik. Ugye, elengedsz? -
Lefölét! Befelét! - mormogta az egér. - Olyan fura nevek, annyit tűnődöm
rajtuk. - Mert
folyton itthon kuksolsz a szürke háziruhádban, hagyod, hogy a hajad a nyakadba
nőjön, és képzelődöl - felelte a macska. - Így van az, ha valaki ki sem teszi a
lábát a szobából. Míg a
macska odajárt, az egér kitakarította, rendbe tette a házat. A pákosztos macska
meg ezalatt kinyalta mind egy cseppig a zsírt a bödönből. " Addig úgysincs
nyugta tőle az embernek, amíg mindet meg nem ette" - mondta magában, és
csak késő este tért haza, kövéren, jóllakottan. Az
egérnek az volt az első dolga, hogy a harmadik keresztfiú nevét tudakolta.
-
Biztosra veszem, hogy ez sem fog tetszeni neked - felelte a macska. - Úgy
hívják, hogy Cseppetsem. -
Cseppetsem! - kiáltotta az egér. - Ez a legmeghökkentőbb név valamennyi közt,
még sosem találkoztam vele nyomtatásban. Cseppetsem! Vajon mit jelent ez? Fejét
csóválta, összegömbö - lyödött, és lefeküdt aludni. Ettől
fogva senki nem hívta többé keresztkomának a macskát. És
nemsokára beköszöntött a hideg tél, odakint már nem akadt semmi ennivaló. Akkor az
egérnek eszébe jutott a macska bölcs tanácsa. -
Gyerünk, barátom - mondta neki -, keressük meg a bödönünket, eddig megőriztük,
bezzeg most jólesik majd! - Az
igaz - felelte a macska -, jólesik majd neked, akárha az ablakot nyalogatnád. Útnak
indultak, s ahogy odaértek a templomba, ott volt a bödön a helyén, csakhogy
üresen - Ó,
most látom csak, mi történt, most derül ki, milyen barátom vagy! - kiáltotta az
egér. - Azzal, hogy keresztelőre mégy, fölfaltad az egészet, előbb le a fölét,
aztán be a felét, végül nem hagytál... - Nem
hallgatsz! - rivallt rá a macska. - Ha még egy szót szólsz, bekaplak! -
...cseppet sem - mondta a szegény egér, és mert már a nyelvén volt, kiszaladt a száján. A macska utána ugrott, de az egér gyorsabb volt, elszaladt. Azóta is vigyáz, hogy a
macskával ne találkozzék.
Élt egyszer egy özvegyasszony,annak volt két lánya: az
egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban
szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak
kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett
az úton, és font, egyre font, míg
csak a vér ki nem serkent az ujjából. Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál,hogy az orsó is
csupa vér lett tőle.Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a
kezéből, és beleesett a vízbe.A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához,
s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna,
kegyetlenül ráripakodott: - Ha beleejtetted, szedd is ki belőle! Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen;
félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az
eszméletét, s mikor
aztán magához tért, egy szép,
napfényes, virágos mezőn találta magát.
Elindult,
ment, mendegélt; egyszercsak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel,
s a kenyerek azt kiabálták: - Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már
régen
kisültem! A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a
lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa
tele volt almával, és azt kiabálta: - Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma,
mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az
egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult. Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka
kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és
el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott: - Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden
munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól
megvesd az ágyamat, jól fölrázd
a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó
hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.
Az öregasszony olyan szépen rábeszélte,hogy a lány végül is
össze szedte bátorságát,
ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett
a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék,
akár a hópelyhek. De jó dolga is volt ám az öregnél!
Soha egy rossz szót sem
hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki. Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét
vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte
maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy
hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a
dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott
járt a gondolata a messzi kis falusi
házban.Végül aztán már nem
bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt
mondta neki: - Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad.
Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell
mennem az enyéimhez! - Tetszik nekem,hogy hazavágyol- felelte az öreg - ebből
is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel
szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba. Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette. - Innét most már mehetsz magad is - mondta -, ez a kapu
egyenest a falutok határába nyílik. A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány
átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott
ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig. - Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun
át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána. A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint
körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja
házától. Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az
udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott: Kukurikú! Mi történt?Aranyos lányunk hazatért!A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az
anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Ő meg elmesélte, mi történt vele.
Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon
szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte
hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az
ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő is
a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány
járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek: - Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen
kisültem! De a lusta lány azt felelte: - Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat! Aztán továbbment. Csakhamar az almafához ért. - Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta
az almafa. - Hogyisne! Hogy a fejemre essék
egy alma! - felelte a lány,
és továbbment. Odaért Holle anyó
házához, de egy cseppet sem ijedt meg az
öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá. Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó
mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt,
amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit,
a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék
szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány
cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső -
gondolta magában. Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány
kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.
- Ez a fizetség a szolgálatodért!
- mondta Holle anyó, és
becsukta a kaput. A lusta lány hazament; tetőtől talpig
szurkos volt, s amikor
a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott: Kukurikú! Mi történt? Szutykos lányunk hazatért! A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.
Egyszer egy téli estén egy szegény parasztember a tűzhelye
mellett ült, szította a lángot, a felesége meg ott fonogatott a közelében. Az
ember egyszercsak fölnézett. - De szomorú dolog, hogy nincs gyerekünk! - mondta. - Más
házát fölveri a vidám lárma, nálunk meg olyan csönd van, akár a temetőben. - Bizony - sóhajtotta az asszony -, nagyon szomorú. Ilyenkor
esténként azt szoktam gondolni: minek is rakunk mi tüzet? Hogy magunk
melegedjünk mellette? Bezzeg ha fiúnk volna! Nem bánnám, ha csak akkorka is,
mint a hüvelykujjam! Úgy szeretném, mint a szemem világát. Hét hónappal ezután kisfia született az asszonynak, tetőtől
talpig egészséges, épkézláb csecsemő, de az egész gyerek nem volt nagyobb egy
hüvelykujjnál. - Így kívántuk, így is lett - mondta az asszony. -
Akármilyen apró, mégiscsak a mi kedves magzatunk. Amiért ilyen pirinyó volt, elnevezték Hüvelyk Matyinak.
Megadtak neki minden jót, mégse nőtt egy szemernyit sem; maradt akkorának,
amekkorának született. Hanem értelem, az aztán volt benne! Csillogott
az okos szemecskéje; eszes, fürge kis portéka volt, s amihez hozzáfogott, mind
sikerült neki.
Egyszer az ember az erdőbe készült fát vágni. - De jó volna, ha valaki utánam jönne a kocsival -
dünnyögte, ahogy a kabátját húzta magára.- Majd én kimegyek, édesapám! - rikkantotta Hüvelyk Matyi. -
Meglásd, idejében ott leszek az erdőn. Édesapja jót nevetett rajta. - Ugyan már hogy jöhetnél? Kicsi vagy te ahhoz, hogy a
gyeplőt tartsd! - Annyi baj legyen! Édesanyám majd befog, és betesz a ló
fülébe, én meg mondom neki, merre menjen. - Nem bánom, megpróbálhatjuk - állt rá végre az ember a
dologra. Déltájban az asszony befogott, beültette Hüvelyk Matyit a ló
fülébe, föltette a kocsiderékba az ebédet, azt mondta: - No, ha tudtok, mehettek! Hogyne tudtak volna! A szekér vígan kocogott az úton. Matyi
ki-kitekingetett a ló füléből, és néha nagyot kiáltott: - Hóha, te! Hőhehő! Az egyik fordulóban két idegen jött szembe. Majd a földbe
gyökereztek a csodálkozástól. - Hát ez mi? - ámuldoztak. - Megy a kocsi, a kocsis vígan
biztatja a lovát, mégsem látni belőle semmit! Itt valami boszorkányság lesz!
Gyerünk utána, lássuk, hová áll be a kocsi!
Matyi hajtott egyenest az erdőbe, ott is éppen oda, ahol a
kidöntött fák hevertek. Mikor megérkeztek, lekiáltott a ló füléből: - No lám, édesapám, itt vagyok kocsistul; most aztán vegyél
le! A favágó a bal kezével megfogta a kantárszárat, a jobbal meg
kiemelte a ló füléből a fiacskáját,és letette a földre. A kis pöttöm
nyújtózkodott egyet, aztán vígan letelepedett egy szalmaszálra. Akkorra odaért a két idegen is. Hüledeztek, azt sem tudták,
hová legyenek. Félrehúzódtak pár lépés- nyit, és tanakodni kezdtek. - Hallod-e - mondta az egyik -, nagy szerencsét
csinálhatnánk ezzel a fickóval. Képzeld el, ha pénzért mutogatnánk a
városokban! - Az igaz - bólintott rá a másik. - Tudod, mit? Vegyük meg! Odamentek a paraszthoz: - Add el nekünk ezt az emberkét, jó sora lesz nálunk! - Dehogy adom, hogyan is adnám! Hiszen ő az én szemem fénye! Hüvelyk Matyi azonban meghallotta az alkudozást. Fölmászott
az apja kabátjának a ráncain, fölült a vállára, és a fülébe súgta: - Csak adj el, édesapám, úgyis visszajövök!
Erre az apja jó sok pénzért eladta a két idegennek. Azok
tüstént indulni is akartak, hogy még idejében beérjenek a városba. - Hová akarsz ülni? - kérdezték Matyitól. - Tégy föl a kalapod karimájára - felelte -, ott kedvemre
sétálhatok, nézelődhetek jobbra-balra, mégsem potyogok le. Úgy lett, amint kívánta. Búcsút mondott az édesapjának, és
már mentek is. Mikor alkonyodni kezdett, Matyi egyszercsak megszólalt
odafent a kalapon. - Vegyetek le gyorsan, dolgom van! - kiabálta. - Maradj csak a helyeden - felelte az, akinek a fején ült -,
annyi baj legyen, a madarak is letisztelnek egyszer-másszor. - Nem úgy van ám az! - tiltakozott Matyi. - Tudom én, mi az
illendőség. Vegyetek le gyorsan! Addig kiabált, míg az ember levette a kalapját,és letette
Matyit a szántás szélére.
Hüvelyk Matyi pedig, amint szilárd földet érzett a talpa
alatt, egyet szökkent, kettőt ugrott a barázdák közt, és zsupsz! - belebújt egy
egérlyukba, onnét kiabálta ki csúfondárosan: - Jó éjszakát, uraim! Menjetek csak tovább szépszerével, de
most már nélkülem! Azok odaszaladtak, döfködték botjukkal az egérlyukat, de hiába:
Hüvelyk Matyi mind beljebb és beljebb húzódott. Közben be is sötétedett, az
orrukig sem láttak. Mit volt mit tenniük: üres zsebbel, nagy bosszúsan
hazamentek.
Mikor már a léptük dobbanása sem hallatszott, Hüvelyk Matyi
óvatosan előmerészkedett föld alatti rejtekéből, és körülkémlelt."Vigyázni kell itt a szántáson a sötétben - mondta
magában -, könnyen kezét-lábát töri az ember a rögök közt." Szerencsére lelt egy üres csigaházat, belebújt, és
kényelmesen elhelyezkedett benne. De alig hajtotta le a fejét, hogy aludjék
egyet, lépéseket hallott, és szóbeszédet a közelben. Kinézett: két nagy
fekete foltot látott maga előtt az éjszakában; két ember üldögélt a szántás
szélén az árokparton. Tanakodtak valamin.
Egyszercsak az egyik nagyot sóhajt, megvakarja a fejét, azt
mondja: - A gazdag plébános aranyával - ezüstjével mindjárt kint
volnánk a bajból. Csak azt tudnám, hogyan kaparinthatnánk meg! - Majd én megmondom! - kiáltotta Hüvelyk Matyi. A két rabló riadtan ugrott föl. - Hallod? - kapta meg az egyik a másiknak a karját. - Valaki
szólt! - Szólt bizony - mondta Matyi. - Azt mondtam: vigyetek
magatokkal, majd én segítek rajtatok.
- De hát hol vagy? - Lent a földön keressetek, amerre a hangomat halljátok! Így aztán rá is akadtak. Fölemelték, forgatták, nézegették,
még gyufát is lobbantottak, hogy jobban szemügyre vehessék a kis csodabogarat. Mikor kicsodálkozták magukat, azt mondja az egyik rabló: - Te akarsz nekünk segíteni, te pocok? - Én bizony - felelte Matyi. - Bemászom a rácson át a
kamrába, és kirámolom, amit csak akartok. A rablóknak tetszett az ajánlat. - Jól van, majd meglátjuk, mit tudsz! - mondták, és magukkal
vitték. Csakhamar odaértek a plébániához. Hüvelyk Matyi fürgén bemászott a
kamrába.
"No, csakhogy megszabadultam tőletek!" - gondolta
magában, mert hát esze ágában sem volt neki aranyat-ezüstöt rabolni; éppen csak
a hosszú gyalogutat akarta megtakarítani. Elkezdett torka- szakadtából kiabálni: - Mind kiadjam, amit látok? A rablók elszörnyedtek a lármától az ablak alatt. - Halkabban - suttogták -, még fölvered a házat! Matyi, mintha nem értette volna, mit mondanak, megint
rákezdte: - Mit akartok? Mind kiadjam? A rablók megijedtek és elszaladtak. De aztán újra
összeszedték a bátorságukat, visszalopakodtak a kamra ablaka alá, és beszóltak: - Ne bolondozz velünk, adj már ki valamit! - Adok, adok, csak nyújtsátok be érte a kezeteket! -
kiabálta Matyi, ahogy csak a tüdejéből tellett; harsogott tőle a kamra, még az
üvegek is megcsörrentek a polcon.
A szolgálólány ott aludt a kamra mellett egy kis szobában.
Jó alvókája volt, de erre a zenebonára még ő is fölébredt. Kiugrott az ágyból,
az ajtóhoz botorkált, és benyitott a kamrába. Hanem a rablók akkor már messze
jártak. Úgy elszaladtak, mintha kergetnék őket. A szolgáló lámpásért ment, világot gyújtott, keresni-kutatni
kezdte, mi okozhatta ezt a lármát éjnek idején; Hüvelyk Matyi meg egy óvatlan
pillanatban kiszökött a lába alatt. Nem messze ment, csak az udvar végén a
csűrbe, ott leheveredett egy petrence szénába, gondolta,alszik egy jót, aztán
virradatkor útra kel, és hazamegy a szüleihez.
Hanem hát sok mindent föltesz magában az ember, amiből a
végén semmi nem lesz. Még jóformán nem is pitymallott, de a szolgáló máris
talpon volt, hogy megetesse a teheneket. Ment egyenest a csűrbe, fölmarkolt egy
nyaláb szénát, éppen onnét, ahol Matyi aludta az igazak álmát. Aludta pedig
olyan mélyen, olyan édesen, hogy csak akkor riadt föl, mikor már a tehén
szájában volt, szénástul.
- Hát én hogy kerültem ebbe a malomba?! - kiáltotta. Eszes kis legény volt, most meg már szerzett némi
tapasztalatot is a világban, hamarosan észrevette hová jutott, milyen
veszedelembe pottyant. Attól fogva csak arra ügyelt, nehogy a jószág fogai közé
keveredjék, mert azok közt bizony irgalmatlanul szétmorzsolódott volna. Olyan
ügyesen ugrált, hogy sikerült is neki ép bőrrel megúszni a dolgot, azt azonban
már nem akadályozhatta meg, hogy végül is le ne szánkázzék a tehén bendőjébe.
- No, erre a szobácskára elfelejtettek ablakot vágni -
állapította meg, mikor lent volt. - Nem süt be a nap, de még világot sem
gyújtanak benne. Nem nagyon tetszett neki az új szállás, meg kell hagyni. Hát
még amikor az ajtón újabb meg újabb halom széna zúdult be! Egyre szűkebb lett
odabent a hely, Matyi mindinkább a sarokba szorult. Ijedtében elkezdett
kiabálni: - Ne adjatok több szénát! Ne adjatok több szénát!
A szolgáló éppen a tehenet fejte. Rettenetesen megrémült,
amikor a kiáltást meghallotta. És ráadásul ugyanaz a hang volt, mint éjszaka a
kamrában! Akkor sem talált senkit, most sem látott senkit.Visított egy nagyot,
felpattant a helyéről; felborult a fejőszék, kiömlött a friss tej, de bánta is
ő! Loholt a gazdájához, lélekszakadva esett be az ajtón: - Jaj, végem van, tisztelendő úr, megszólalt a tehén! - Bolond vagy, Julis! - mondta a pap, de azért lement az
istállóba. Hát ahogy belép, hallja: - Ne adjatok több szénát! Ne adjatok több szénát! Erre már ő is megijedt. - Ördög bújt a tehénbe - mondta -, hamar le kell ütni! Szegény jószágot lebunkózták, a bendőjét meg kidobták a
szemétre. Hüvelyk Matyi váltig küszködött, hogy valahogyan kikerüljön a
börtönéből. Addig evickélt, míg utat nem tört magának. Végre-valahára kidugta a
fejét. Hát nem arra jön egy éhes farkas, és bekapja az egész bendőt, Matyival
együtt!
Csöbörből vödörbe jutott a kis legény, de nem olyan fából
faragták ám,hogy egyhamar kétségbe essék! "Megpróbáljuk, hátha szót ért
farkas koma" - gondolta, és elkiáltotta magát: - Hallod-e, farkas, tudnék neked egy nagyszerű lakomát! - Hol? - mordult vissza loholtában a farkas. - A harmadik faluban, az alvégtől fölfelé a negyedik házban.
Bemászol a csatornalyukon, és annyi szalonnát, kolbászt meg kalácsot lelsz ott,
hogy csak győzzed nyelni! Az a ház pedig az édesapja háza volt.
A farkasnak nem kellett kétszer mondani a dolgot. Alig
várta, hogy leszálljon az éj. Akkor benyomakodott a csatornalyukon az
éléskamrába, és jól telefalta magát. Mikor pedig jóllakott, odébb akart állni.
Hanem a hasa úgy megdagadt, nem fért ki többé a lyukon! Matyi csak ezt várta. Elkezdett lármázni a farkas hasában;
úgy ordított, ahogy csak a torkán kifért. - Nem hallgatsz! - mordult rá a farkas. - Föllármázod a
házat! - Ha te jóllaktál, én is mulatni akarok! - felelte Matyi, és
még jobban rikoltozott.
A nagy hejehujára végre fölébredtek a szülei, szaladtak a
kamrához, és belestek a résen. Hát látják, hogy egy farkas van odabent! Az
ember gyorsan fejszét ragadott, az asszony meg a kaszát kapta, így nyomultak a
kamra felé. Az ajtó előtt azt mondja az ember: - Te maradj egy kicsit hátrébb. Előbb majd én sújtok rá a
fejszémmel.Ha nem fordul fel tőle, suhints rá a kaszával, vágd el vele a
torkát.
Hüvelyk Matyi meghallotta az édesapja hangját. - Csak óvatosan, édesapám - kiáltotta -, mert én vagyok itt
a hasában! - Hála az égnek, megjött a mi kis fiacskánk! - örvendezett
az ember, s ettől az örömtől egyszerre megháromszorozódott az ereje. Intett az
asszonynak, álljon félre, tegye le a kaszát, nehogy megsebezzék vele az ő drága
Matyijukat; ő maga meg szélesre tárta a kamra ajtaját, toppantott egyet, nagyot
rugaszkodott, és akkorát sújtott a fejszével a farkas fejére, hogy az nyomban
kiadta a páráját.
Gyorsan fölmetszették a hasát, és előszedték belőle a
fiacskájukat. - Hogy aggódtunk érted, édes lelkem! - mondta az apja. - Bizony, édesapám - felelte Matyi -, sokat jártam a
világban, sokat láttam, sokat tapasztaltam: örülök, hogy végre friss levegőt
szívhatok. - Hol mindenütt jártál?
- Voltam, édesapám, egérke lyukában, tehén bendőjében,
farkas hasában, hogy a kalap tetejéről meg a pap kamrájáról ne is beszéljek.
Hanem most már itt maradok veletek életünk fogytáig. - Mi meg a világ semmi kincséért sem adunk el többé! -
lelkendeztek s szülei, és boldogan ölelték szívükre egyetlen kis magzatukat.
Jól megetették, megitatták, s új ruhát is szabattak rá, mert a régi bizony igen
megkopott a nagy vándorlásban.
Egyszer egy királynak a két nagyobbik fia elindult
szerencsét próbálni. Úgy elkanászodtak odakint a nagyvilágban, hogy haza se
mentek többé.Otthon egy ideig várták őket, aztán a legkisebb királyfi, akit Tökfilkónak hívtak, fölszedelőzködött, és a keresésükre indult. Hosszú ideig vándorolt, míg rájuk talált. Hanem a bátyjai
kinevették:- Ez az együgyű maga akar megbirkózni
a világgal - mondták -
mikor nekünk kettőnknek sem sikerült, pedig mennyivel okosabbak vagyunk nála!- Akkor gyerünk együtt mind a hárman - ajánlotta Tökfilkó. A bátyjai beleegyeztek, így hát hármasban mentek tovább.
Egyszercsak egy hangyabolyhoz értek.A két nagyobbik föl
akarta túrni,hadd lássák, hogyan futkosnak ide-oda a riadt kis hangyák, hogyan
cipelik magukkal kétségbeesetten a tojásaikat. A legkisebbik azonban elébük
állt:- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy
bántsátok őket! A két nagyobbik ráhagyta.- Csak nem fogunk összeveszni egy hitvány hangyabolyon! -
mondták.
Ballagtak tovább. Csakhamar egy tó tűnt föl előttük,
rengeteg kacsa úszkált rajta, csak úgy fehérlett tőlük a víz színe.- Fogunk egypárat, és megsütjük vacsorára! - dörzsölte a
kezét a két nagyobbik testvér. Előre örültek a finom pecsenyének. De a
legkisebbik megint elébük állt: - Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok
őket! A két nagyobbik morgolódott: miféle dolog ez, korgó
gyomorral elszalasztani egy ilyen finom falatot! De
a legkisebbik addig
erősködött, míg el nem álltak a szándékuktól.
Ismét útnak eredtek hát, mentek, mendegéltek, egyszercsak
egy odvas fát láttak az út mentén. Méhek fészkeltek benne, és a lépjükben annyi
méz volt, hogy kicsordult belőle, és végigfolyt a fa derekán. Nosza, megörült a
két idősebb testvér! Tüzet akartak rakni a fa alá, hogy majd kifüstölik a méheket, s mind megszerzik a mézet. De Tökfilkó szétrúgta a kis máglyát, amit
összehordtak, s nagy mérgesen kiáltotta:- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy
bántsátok őket! - Ostoba voltál, az is maradsz! - mordult rá a legidősebb
királyfi, azzal továbbmentek, szóra sem méltatták
többet az öccsüket.
Így jutottak el egy nagy kastélyig. Furcsa kastély volt az!
Az istállókban csupa kőből való paripa állt, embernek meg híre-hamva sem volt.
A fiúk teremről teremre haladtak, míg a nagy ház legvégében útjukat nem állta
egy ajtó. Három lakat függött rajta, de a közepén volt egy ablakocska, azon át
be lehetett nézni a szobába.
Odabent egy szürke kis emberke ült egy asztalnál.
Bekiabáltak neki egyszer, kétszer
hiába, nem hallotta. Bekiabáltak harmadszor
is. Erre az emberke fölállt, sorra kinyitotta a lakatokat,
és kijött. Nem szólt
egy árva szót sem, csak egy gazdagon terített asztalhoz vezette őket, hogy
egyenek-igyanak kedvükre.Mikor jóllaktak, mindegyiknek megmutatta a
hálószobáját, és eltűnt.
Másnap reggel a szürke kis emberke fölkeltette a legidősebb
királyfit, és intett neki, hogy kövesse. Végigmentek
egy sereg termen és
folyosón, végül egy nagy csarnokba léptek; ott az emberke szótlanul rámutatott
egy kőtáblára. A táblába felirat volt belevésve. A királyfi olvasni kezdte: "Ezt a kastélyt elvarázsolták, de aki a következő három
feladatot megoldja, megválthatja. Először:
az erdőben a mohában szétszórva
rejlenek a királykisasszony gyöngyei, szám szerint ezer gyöngyszem. Ezt kell
összekeresni; de ha alkonyatig akár csak egy is hiányzik az ezerből, aki
keresi, kővé válik."A többi már nem is érdekelte a királyfit; ment egyenest az
erdőbe, és egész álló nap a gyöngyöket
kereste, de estélig nem talált többet
száz szemnél.Úgy járt, ahogyan a táblán meg volt írva: kővé vált.
Másnap a második királyfi próbálkozott meg, de neki sem volt
sokkal nagyobb szerencséje: kétszáz gyöngyszemig
jutott estéig, s ahogy a nap
leáldozott, kővé vált.
Harmadnap Tökfilkóra került a sor. Kora reggel nekilátott a
munkának, keresett-kutatott a sűrű mohában,
de hiába, nehéz dolog volt ez,
nagyon lassan ment. Látta szegény fiú, hogy nem viszi sokra, elbúsult sorsán,
leült egy kőre, és bánatában sírva fakadt. Hát ahogy ott ült és búsult, valami
neszezés támadt előtte a fűben.Fölnézett,
s mit látott? Jött a hangyakirály
ötezer hangyával, glédába sorakoztak, aztán rajta! - szaporán, sürögve-forogva
hordani kezdték Tökfilkó lábához a csillogó gyöngyszemeket. Nem telt bele sok
idő, együtt volt mind az ezer. Akkor a hangyakirály odaállt a gyöngyrakás mellé, tisztelgett a csápjaival, s azt mondta:- Megmentetted
az életünket, hát mi is megmentettük a
tiédet. - Azzal, ahogy jöttek, egykettőre el is tűntek a fűben. A királyfi összeszedte a gyöngyöket a sapkájába, bement a
kastélyba, letette az egészet a szürke kis emberke asztalára, aztán lefeküdt és
jót aludt, hogy másnap pihenten láthasson neki a második feladatnak.
Reggel a hallgatag emberke ismét odavezette a tábla elé,
Tökfilkó pedig ezt olvasta rajta: "Másodszor:
a királykisasszony
hálószobájának a kulcsa lent rozsdásodik a tenger fenekén; azt kell megkeresni
és felhozni onnét." "Most aztán véged van - gondolta magában a királyfi -,
senki nem ment meg a kővé válástól."De azért csak kiballagott a
tengerpartra. Hát amint kiér, látja, hogy csak úgy fehérlik a víz színe a sok
úszkáló, bukdácsoló,
ringatódzó kacsától. Ahogy meglátták, vidám hápogásba
kezdtek, egyszer-kétszer lemerültek,
s a bóbitás gácsér már hozta is nagy
begyesen a rozsdás kulcsot. Letette Tökfilkó lába elé a homokba, s így szólt:- Megmentetted az életünket, hát most mi is megmentettük a
tiédet. Azzal szárnyra kaptak s elrepültek, alant szálltak, alig
arasznyi magasban, ahogy a kacsák szoktak; csak
úgy porzott a víz színe a
nyomukban. A királyfi fölvette a kulcsot, besietett vele a kastélyba, és letette a szürke emberke asztalára. Az nagyon elcsodálkozott, de nem szólt egy
árva szót sem.
Tökfilkó jóízűen megvacsorázott, aztán lefeküdt, reggelig
úgy aludt, mint a tej.Akkor fölkelt, bevonult a
csarnokba, s elolvasta a
táblán a harmadik feladatot. Az volt a legnehezebb: "Fönt a hálószobában alszik a király három lánya. Melyikük evett mézet elalvás előtt?" Igen ám! Csakhogy mind a három édességet evett: a
legidősebbik cukrot szopogatott, a középső szörpöt kóstolt: a legkisebbik
nyelte a kanálka mézet. De hát honnét tudhatta volna szegény Tökfilkó, melyik mivel
torkoskodott? Három galambtojás nem hasonlíthat
jobban egymásra! A királyfi
búsan ült a széken, nézte az egyiket, nézte a másikat, nézte a harmadikat,
töprengett, melyiket válassza, mert ugyan mi egyebet tehetett volna, mint hogy
csak találomra rámutat valamelyikre,
hogy: ez az!
Hát amint így emésztődik, egyszercsak zúgást hall, s beszáll
az ablakon egy méhecske. A királyfi megörült:
a formájáról rögtön megismerte,
hogy az csak királynő lehet, mert nagyobb volt, mint egy közönséges dolgozó
méhecske;ha pedig királynő, akkor tüstént gyanította,hogy nem más, mint annak a kasnak a királynője, amelyiknek annak idején megmentette az életét. A méhecske meg csak zümmögött, repdesett, sorra rászállt
mind a három királykisasszonynak az ajkára, s végül megült annak a szája
szögletében, aki mézet evett. Így tudta meg a királyfi, melyik a három közül a legkisebbik
királykisasszony.
A varázs azon nyomban megtört.Fölébredt a kastély; ami kővé
dermedt, most mind megéledett: ember emberré
vált, paripa paripává; a kastély
följárójánál megrázta magát a két kővizsla,és vidám csaholással rohangálni
kezdtek az udvaron, s a ház tetején burukkolva nyújtogatták szárnyaikat a
kőgalambok, egyet-kettőt tipegtek, aztán
vidáman, boldog suhogással szóródtak
szét a magasban.
Tökfilkó feleségül vette a legkisebb királylányt, és az öreg
király halála után rászállt az ország is; a két bátyja meg a királykisasszony
két nénjét kapta mátkául.
Egyszer egy szegény szolgálólány egy nagy-nagy erdőn utazott
át a gazdáival. Az erdő közepén rablók támadtak rájuk, és aki a kezük ügyébe
került, azt irgalmatlanul megölték. A lány fent ült a kocsis mellett a bakon. Mikor a rablók
nagy lármával előrontottak a sűrűből, megijedt, leugrott, és elbújt egy vastag
fa mögé. Ott lapult, míg a támadók el nem vonultak a gazdag zsákmánnyal. Akkor
végre előmerészkedett rejtekéből, de nem talált egyebet, mint a kocsi roncsait
meg a gazdái holttestét. Leült, és keservesen sírni kezdett. - Ó, én szegény szerencsétlen - így jajveszékelt -, mi lesz
velem? Sosem találok ki ebből a rengetegből! Nem lakik itt egy árva lélek sem;
éhen fogok veszni, vagy engem is megölnek majd a rablók!
Mikor kissé lecsendesedett, felállt, kereste-kutatta, merre
mehetne, de még csak egy vékonyka ösvényt sem talált. Így érte az este. A fák közt egyre sűrűbb lett a homály.Néha ág reccsent, s
olyankor szegény lánynak majd elállt a szíve verése; azt hitte, vadállat oson a
bozótban, vagy útonálló mozdult meg valamelyik fa mögött. Már lélegzeni is alig
mert. Végül azt mondta magában: "Itt ez a nagy fa, leülök a tövébe, s egy tapodtat sem
tágítok innét, akármi történjék is." Hát ahogy ott kuporgott, egyszercsak egy fehér galamb szállt
feléje. Leereszkedett a lányhoz; aranykulcsocska csillogott a csőrében.A lány úgy megörült a madárnak, hogy egy pillanatra még a
bújáról-bajáról is megfeledkezett; kinyújtotta a kezét, hívogatni kezdte.
- Tubicám! Tubicám! A galamb odalibbent hozzá, tenyerébe ejtette az aranykulcsocskát,
és megszólalt: - Ne búslakodj, azért jöttem, hogy segítsek rajtad. Látod
azt a nagy fát? Azon van egy kis lakat, nyisd föl a kulccsal, találsz benne
enni-inni magadnak, nem kell tovább éhezned. Azzal elrepült. A lány pedig odament a fához, kinyitotta, és
valóban lelt benne egy tálka tejet és hozzá egy karaj fehér kenyeret. Hanem
amikor jóllakott, megint csak eszébe jutott a szomorúsága. - Nálunk otthon ilyenkor ülnek el a tyúkok - sóhajtotta. -
Olyan fáradt vagyok, bár én is lefekhetném az ágyamba! Alig hangzott el a fohászkodás, máris odaröppent hozzá a
galamb. Most egy másik kulcsocskát hozott a csőrében, letette a lány tenyerébe,
s azt mondta: - Ne búslakodjál; menj, nyisd ki ott azt a másik fát,
találsz benne ágyat magadnak.
A lány úgy tett, ahogyan a madár meghagyta neki; kinyitotta
a fát, s mit nem látott? Szép vetett ágy fehérlett feléje, dagadó párnákkal,
könnyű takaróval. Ő meg belefeküdt, és nyomban elaludt. Reggel, amint fölébredt a harsány erdei madárszóra,
harmadszor is odaszállt hozzá a galamb. Megint hozott egy kis aranykulcsot, s
az mondta: - Nyisd ki azt a harmadik fát ott, találsz benne ruhát
magadnak. És a lány olyan pompás aranyos-gyémántos ruhát lelt a fában,
hogy annál szebbet még a királykisasszony sem hordhat.
Így éldegélt egy ideig az erdőben. A fehér galamb mindennap
fölkereste, s amire csak szüksége volt, mindenről gondoskodott. Egy szép napon aztán azt kérdezte tőle: - Megtennél-e valamit a kedvemért? - Már hogyne tennék! - felelte a lány. - Mindent megteszek,
amit kívánsz. - Akkor gyere utánam, elvezetlek egy házikóhoz, oda menj be.
A tűz helynél egy anyóka kuporog majd, és jó napot köszön neked, de te a
világért se felelj rá, akármit is csinál.Menj el mellette, mintha ott sem
volna. A jobb keze felől találsz egy ajtót, azt nyisd ki, és lépj be rajta a
szobába. A szoba közepén látsz majd egy asztalt tele gyűrűvel; egyik
csillogóbb, mint a másik. Ezeket a fényeseket hagyd békén, de találsz köztük
egy egyszerűt, azt kapd fel, és hozd el nekem, amilyen gyorsan csak bírod.
Azzal a galamb fölröppent, ágról ágra szállva elvezette a
házikóhoz, aztán eltűnt; a lány pedig belépett, s mindent úgy talált, ahogyan a
galamb előre megmondta. Az anyóka ott kuporgott a tűzhely mellett, és elkerekedett a szeme a csodálkozástól, amikor a hívatlan vendég betoppant. - Jó napot, kedves gyermekem! - köszöntötte nyájaskodva. A lány azonban jól megjegyezte a galamb tanácsát: nem felelt
egy árva szót sem, csak ment egyenesen az ajtóhoz. Akkor az öreg fölugrott a zsámolyról, belekapaszkodott a
ruhájába, úgy akarta visszahúzni, s közben rikácsolt, mint valami vén holló: - Hallod-e, az az én szobám, oda nem léphet be senki, ha én
nem engedem! Nagy asztal állt középütt. Rengeteg gyűrű hevert rajta;
csillogtak-villogtak, hogy csak úgy szikrázott a szeme tőlük. Ő azonban sorra
félrelökdöste valamennyit; csak azt az egyetlenegyet, csak azt a dísztelen
gyűrűt kereste, de sehogyan sem tudott ráakadni.
Már egészen kétségbeesett, hogy hiába minden, nem tehet
eleget a galamb kívánságának. De talán nem is az asztalon van a gyűrű, hanem
valahol másutt a szobában? Tanácstalanul körülnézett; hát látja: az öregasszony
épp akkor kap föl a sarokból egy kalitkát, és ki akar osonni vele. A lány
hirtelen az ajtóhoz ugrott, útját állta a vénasszonynak, és kikapta a kezéből a
kalitkát. Egy szürke madár ült benne, és csőrében tartotta a gyűrűt. A lány nagyon megörült, benyúlt a rácson, kirántotta a madár
csőréből a gyűrűt, és kiszaladt vele a házból. Futott, futott az erdőben, ahogy
csak a lába bírta, s egyre azt várta, egyszercsak odaszáll hozzá a galamb és
átveszi tőle a drága zsákmányt. De a galambnak híre-hamva sem volt. A lánynak
lankadni kezdett az ereje, lassabban lépkedett, végül egészen elgyengült,
és kimerülten nekidőlt egy fának.
A fa egyszeriben lágy és hajlékony lett; lebocsátotta ágait,
és az ágak körülölelték a lányt; már nem is ágak voltak, hanem két erős kar; és
a fa sem fa volt már, hanem egy szép ifjú. Megölelte, megcsókolta a lányt, és azt mondta: - Köszönöm neked, hogy megváltottál és kiszabadítottál a
vénasszony hatalmából. Az az anyóka gonosz boszorkány: fává varázsolt, de
néhány órára mindennap fehér galamb lehettem. Addig nem is változhattam vissza
emberré, míg a gyűrű a boszorkány birtokában volt.
Megszabadultak a varázslattól a szolgái és a lovai is, mert
a gonosz vénasszony azokat is fává változtatta. Fölpattantak a paripákra, és hazavágtattak az ifjú
országába. Az az ifjú ugyanis királyfi volt, s ahogy hazaértek, nyomban
feleségül vette a lányt.
.gif)